Pár hete ért véget a bajnokság a hölgyeknél, és nagyon sok minden történt a háttérben is. Most ezekről igyekszünk egy átfogó képet alkotni.
Elöljáróban ki kell emelni, hogy izgalmas véghajrában dőlt el a bajnoki cím, a bronzérem, és a kiesés sorsa, ám nem minden fekete, avagy fehér ebben a szituációban. A kiírásnak köszönhetően háromszor kellett megnyernie a bajnoki címet az MTK-nak. Az alapszakaszt öt, a rájátszást kettő pontos előnnyel hozta Medgyes Péter együttese, míg a bajnoki finálét egy döntetlennel (tizenegyesekkel eldöntve), és egy győzelemmel nyerte meg a kék-fehér együttes. Talán nem földtől elrugaszkodott gondolat, hogy akik elkészítették a versenykiírást gondolhattak volna arra is, hogy a „csoporttársak” elleni eredményeket nem viszik magukkal a csapatok – erről korábban már írtunk – hanem tiszta lappal kezdenek. Meglehet, hasonló sorrend alakult volna ki, de annyiban lehetett volna változtatni, hogy az alapszakasz győztese, és az esetleges rájátszás nyertes vívja a nagydöntőt. Korábban már volt ilyen rendszer, de akkor nem vált be. A mostani felállás sem maradt visszhangok nélkül, ami természetesen a csapatokat sem hagyta hidegen. A szezon végére több tét nélküli összecsapást is láthattunk, leginkább az ötödik-hatodik – már biztos bennmaradást érő – helyekért. A jövő évi változás annyi lesz mindössze, hogy mindenki visz minden eredményt a rájátszásba, így az alapszakaszban nem lesz egyetlen olyan mérkőzés sem, ami unalomba fulladna, a play-offban pedig tovább nőhetnek a különbségek. Tegyük fel, hogy az MTK hat pontos előnyre tesz szert a második helyezettel szemben, míg a rájátszásban újabb négy-öt pontos előnyt épít, ebben az esetben teljesen felesleges bajnoki döntőt rendezni. Ugyanez igaz az alsóházra is. A stabilan bennmaradó két együttesnek (5-6 helyezett) fölösleges újabb meccseket játszania, maximum csak pontegyenlőség esetén lenne értelme. De ez már legyen az illetékesek gondja.
A másik nagy probléma a bajnokság ledegradálása az éljátékvezetők részéről. A rangadókra „névtelen” bírók küldésével „hatnak”, amik nem emelik a szakág rangját és elismertségét, míg a bajnoki fináléban az egyik legjobbnak tartott női játékvezetőnk követett el befolyásoló hibákat, a visszavágóról nem is beszélve. Azzal senki nem tud fejlődni, hogy a férfi élvonalban alapvonali asszisztensként tevékenykedik, illetve évente talán három-négy nemzetközi találkozón dirigál, és egy fontos hazai tétmeccsen pedig alapvető hibákat vét.
Játékosvándorlás – kényszerítve, vagy önkéntesség
Nagy vihart kavart négy válogatott alapember távozása az MTK-tól. Hallani, hogy miután Vágó Attila távozott (lemondatták?) a szövetségi kapitányi posztról, bosszúból lányát, és három másik játékost is átigazoltatott. Nos, ha valóban így történt, azzal egyik fél sem járt jól. Egyrészről egy működő rendszer bomlott meg, a másik oldalról négy futballista sínylette meg a támadásokat. Ugyanakkor pozitív hozadéka is lett a dolognak, hiszen egységesebbé vált a címvédő az edző elmondása szerint, másrészt a négy játékos kikerült némileg a közegből. Hogy mi is történt valójában, azt talán sosem fogjuk megtudni. Így csak egy kérdés adódik: Kényszerből hagyták el klubjukat, vagy pedig önként döntöttek úgy, hogy új kihívásokat keresnek?
Átigazolási politika
A transzferpiac nyitánya apropóján újra előkerült a téma, mely szerint a fővárosi klubok közül néhányan vidékről szerződtetnek tehetségeket. Ami nem is lenne baj, ha csak egy-kettőről lenne szó. Évek óta látni, és hallani, hogy a tehetősebb klubok a „kicsik” legjobbjait viszik el, így gyengítve az amúgy sem erős csapatokat. Sokan a tömegesítés fontosságát hangsúlyozzák, ennek ellenére az iskolákban még kevés olyan lány van, aki focizik. A vidéki klubok igyekeznek kinevelni a tehetségeket, akikre aztán lecsapnak a tehetősebb magyar klubok, ezzel kiszakítva a családi körből, a megszokott környezetből, ahol minimum tizennyolc éves korig fejlődhetne az adott fiatal, mind pszichikailag, mind egyéb tényezőkben. A másik probléma az eredménykényszer. 8-18 éves korig nem feltétlen az eredmény kellene, hogy meghatározza a csapatok többségét, hanem a játék, a fejlődés. Mert lehet, hogy ezen időszak alatt sorozatos vereségeket szenved egy korosztályos együttes, de ez alatt olyan labdarúgókra lehetne lelni, akik később hasonló magasságokba emelkedhetnek, mint akár Pádár Anita, vagy Jakabfi Zsanett. Sajnos azt látjuk, hogy a minőséginek látszó utánpótlásból felnőtt szintre a lehető legkevesebb lány kerül fel. Ráadásul itt is visszaköszön néhány klub saját utánpótlás hiánya, aminek következtében máshonnan merítenek. Ezen is tudni, és akarni kellene változtatni.
Nem múlt el rendőrségi ügy nélkül az évad
Hiába a lezárt öltözők, tavasszal is történt egy feltörés. Ősszel az Astra – Femina találkozó közben a vendégöltözőt pakolták ki, míg a bajnokság rájátszásában lebonyolított Astra – Viktória meccsen a játékvezetők öltözőjéből lopták el a fontos eszközöket, így hátráltatva a jegyzőkönyv elkészítését, valamint értékeket tulajdonítottak el ismeretlen tettesek.
Ezen sorok javító szándékkal íródtak egy, a női labdarúgást szerető egyszerű újságíró billentyűzete által, ám a fentiek köztudottak azoknak, aki évtizedek óta a női futballért élnek, és tevékenykednek.
Gavalovits Sándor
