Massimo Moratti – édesapja példáját követve – 1995 és 2016 között töltötte be az Internazionale elnöki pozícióját, és a Suning-csoport hatalomátvétele után sem távolodott el teljesen az egyesülettől, hiszen jelenleg tanácsadóként van jelen a klub életében. A Guerin Sportivónak adott hosszabb interjújában beszélt elnöksége legemlékezetesebb pillanatairól, ezekből szemezgettünk most párat.
(forrás: inter-news.it)
Elnöksége legnagyobb sikere az Inter 2010-es Bajnokok Ligája győzelme volt: “A BL-siker egy korszak végét jelentette. A legtöbb interes jobban élvezte az döntőig vezető utat, mint magának a sorozatnak a megnyerését. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy alig tudtuk megünnepelni a kupát, ebben közrejátszott Mourinho gyors távozása is.”
Moratti eddig talán nem mindenki számára ismert részleteket is elárult a portugál mester távozásával kapcsolatban: “José már egy évvel korábban elárulta nekem, hogy megkereste a Real, majd ez megismétlődött 2010-ben is. Természetesen akarata ellenére senkit nem lehet egy klubnál tartani, de a Real módszerei nem tetszettek. A madridi döntő után Florentino Pérez autója várta Mourinhót a Bernabéu előtt… José aztán elég hamar megbánta a döntését. Elárulta nekem, hogy hamar rájött, a Real személyében egy “vállalathoz”, és nem egy “családhoz” szerződne. Ekkor azt mondta, hogy ha szeretném, hogy velünk maradjon, akkor úgy lesz. Erre csak annyit válaszoltam, amit mindig is szoktam, mindenki döntsön szabadon, legjobb belátása szerint. A búcsú utáni könnyei őszinték voltak, büszke vagyok rá, hogy a mai napig a szívében hordja az Intert.”
(forrás: inter-news.it)
A kérdés ezután arra terelődött, hogy ki az a játékos, akit Moratti nagyon szeretett volna megszerezni, de végül nem sikerült: “Ami édesapámnak (Angelo Moratti 1955 és 1968 között volt az Inter tulajdonosa – a szerk.) Pelé és Eusebio volt, az nekem Eric Cantona. Minden szempontból megőrültem érte. Balszerencsénkre a mérkőzés, amin személyesen is megnéztük Ericet, a hírhedtté vált Crystal Palace elleni találkozó volt. Ekkor azonban “beleszerettem” Paul Ince-be, akit aztán le is igazoltunk. Cantonánál a későbbiekben is próbálkoztam, de az eltiltásának letelte után hamar elege lett a fociból és nem sokkal később vissza is vonult.”
Cantona helyett végül Paul Ince került Milánóba (forrás: uefa.com)
A legfájóbb emlék 21 éves elnöksége alatt: “Talán 2002. május 5-e lehetett a legmélyebb pont (az Inter az utolsó fordulóban 4-2-re veszített a Lazio otthonában, így kicsúszott a milánóiak kezéből a bajnoki cím – a szerk.). Rengeteg dolgot hallottam utólag is arról az időszakról. Meggyőződésem, hogy azt a mérkőzést a megelőző napokban veszítettük el. A játékosok már-már túlzott önbizalommal álltak neki a mérkőzésnek, túl nagy hangsúly lett fektetve a Lazioval való jó viszonyunkra, Héctor Cúper sem állt a helyzet magaslatán. Nyugalomra és egyensúlyra lett volna szükségünk. Egy ponton én is közbeléptem, de akkor már késő volt. A meccsen aztán a kulcsjátékosaink sem voltak a csúcson, az a néhány tényező együtt már túl sok volt.”
(zp)
