„Nem volt szabad örülni, de a tömeg elsöpörte a gátakat” – Bölöni László emlékei 1986-ról
Kereken 40 év telt el azóta, hogy a Steaua Bucuresti legyőzte a BEK-döntőben az FC Barcelonát és felért az európai futball csúcsára…
A Jenei Imre vezette Steau Bucurestiben szereplő marosvásárhelyi Bölöni László az évforduló alkalmából a Nemzeti Sportnak adott interjúban elevenítette fel az akkori tapasztalatait.
Amikor Bölöni 1984-ben, 31 évesen a Steauához igazolt, bevallása szerint nem világmegváltó terveket szövögetett. Éppen túl volt egy lábműtéten, és már a fogorvosi praxisán járt az esze:
„Egy elbizonytalanodott ember voltam, aki a ’84-es Eb-ről úgy tért haza, hogy akár abba is hagyhatja a labdarúgást. Fogorvosként már megvolt a végleges munkahelyem Szentgyörgyön, lakásom volt, eszem ágában nem volt a Steauához igazolni” – emlékezett vissza a kezdetekre. Végül mégis beadta a derekát, de olyan feltételeket szabott, amikről azt hitte, elutasítják. Nem tették.
A Steaua menetelése nem tűnt fáklyásmenetnek, de a Budapesti Honvéd elleni párharc vízválasztó volt. Bölöni szerint ekkor történt meg az áttörés a fejekben.
„A fiúk számára a legfontosabb valaki Valentin Ceausescu volt. Hiperintelligens, művelt, nyugodt, építő típusú menedzser, aki egyfajta védőernyőt húzott fölénk. De a pályán nekünk kellett bizonyítani. A Honvéd kiütése után kezdtünk el hinni önmagunkban és az esélyeinkben.”
A csapat ereje a hihetetlen heterogenitásban rejlett. Bölöni szerint a nemzetiségi sokszínűség – magyar, román, szász, szerb – nem hátrány, hanem hatalmas előny volt. „Duckadam szász, Belodedici szerb, Lăcătuș cigány, én pedig magyar. Ez a kevertség adta azt a belső tartást, ami a döntőben is átsegített minket a holtpontokon.”
1986. május 7-én a sevillai döntőben a Barcelona volt az esélyes. A 120 perc gól nélkül telt el, majd következett a drámai büntetőpárbaj. Bölöni László, aki híres volt precizitásáról, elhibázta a saját tizenegyesét – de Duckadam négy védése mindent feledtetett.
„Hogy igazán jó tizenegyesrúgó legyek, ahhoz túlságosan sokat gondolkodtam, a kapus fejével is. Mindent tökéletesre akartam, de abban a pillanatban a feszültség úrrá lett rajtam. Szerencsére Helmut Duckadam álma a tizenegyeseknél vált valóra.”
Bölöni hangsúlyozta, hogy a siker nem a véletlen műve volt: „Jenei Imivel abban egyetértettünk, hogy fel kell hergelni bennünket. Felpiszkálni az egót, hogy még nincs vége az útnak! Azzal, hogy bejutottunk a döntőbe, még nem tettük meg, amit megkövetelt a haza.”
A győzelem utáni pillanatok furcsa kettősségben teltek a diktatúra Romániájában. Az önfeledt ünneplés nem volt természetes állapot: „Olyan világban éltünk, hogy nem volt szabad nagyon örvendeni, sokszor károsnak tartották. Kiállni és zászlót lobogtatni képtelenség volt. Kiölte az önfeledt örömet a játékosokból az a világ, mert az volt a cél, hogy te ne tudjál csak úgy örülni.”
Mégis, a repülőtéren fogadó hatalmas tömeg minden gátat átszakított. „Az embertömeg, ami fogadott bennünket a repülőtéren, hidegrázós élmény a mai napig. A BEK-győzelem millióknak jelentett hatalmas boldogságot – olyat, amit abban a szürke rendszerben semmi más nem tudott megadni.”
Bölöni ma, negyven évvel később is ugyanazzal a tűzzel beszél a játékról, mint egykori középpályásként. Számára a futball soha nem csak munka volt: „A labda jelentette számomra azt a belső kielégülést adó tárgyat, amely mindig ott volt mellettem, pattogott, belerúgtam – néha dühömben is. Ez volt számomra a minden. Ez a vágy – a győzelem iránti vágy, a siker utáni vágy, maga az élvezet visz előre.”
(Borítókép: Photo by Pieter van der Woude/BSR Agency/Getty Images)
